SZAKMAI BESZÁMOLÓ

1. tanulmányút

Mezőtúr és vidéke

2018. július21.

Berettyóújfaluból elindulva először Bárándon álltunk meg, ahol Koroknai Béla falusi vendéglátó és hagyományőrző kalauzolt minket. A Múltunk Házában gyűjtötték össze a település születte, néhai Balassa Iván útmutatásai nyomán a még fellelhető tárgyi örökséget, továbbá a környéken jó hírű bárándi kenyérsütés hagyományait. Tíz éve erre fesztivált is rendez nyaranta a település. Innen Karcag következett, ahol a híres Kántor Sándor fazekasmester egykori házában lévő fazekas múzeumban tanulmányoztuk a nagykunsági fazekasság hagyományait. A tájház termeiben az 1978-ban Kossuth-díjjal kitüntetett Kántor Sándor munkásságának egyes korszakait mutatják be. Hazai elismertsége mellett nemzetközi szinten is többszörös nagydíj-nyertes és több világkiállításon is díjazták. Karcagon a Györffy István Nagykun Múzeumban számos, a Nagykunságra jellemző népművészeti tárgy lelhető fel. Kimagasló a kunsági hímzés, a fafaragás és a pásztorművészet egy-egy emléke. A teremben cifraszűrbe öltözött pásztor fogadja a látogatót. Az eredeti jászolnál a kunkötést gyakorolhattuk, amelyben segít a görcsölés menetét bemutató fotósorozat.Vitrinekben láthatóak a pásztori élet mindennapi kellékei, szerszámai, használati tárgyai. A híres füredi nyereg, amelyet elsősorban a csikósok és gulyások használtak. Az evőszék, fakanalak, a szeredás és a csobolyó, amelyben a vizet tárolták. A pásztorok terelőeszközei közül a karikás ostor, a juhászkampó. A kolomp és csengőgyűjtemény bemutatja milyen változatos formákban és nagyságban használták a jószág őrzésében. A szépen megmunkált bilyogzó vasak szintén rengeteg változatot mutatnak. A régi fabéklyó mellett megjelent a vasból készült kulcsos béklyó, az érvágókat a lovak gyógyításánál használták. Sajátos „szerszám” volt a kutyákat védelmező nyakörv, a kanászok malacfogója, valamint a szezonálisan használt birkanyíró olló is. A pásztorélet elmaradhatatlan kelléke volt a kulacs, amelybe mindig bort töltöttek. A monogramos, évszámos, vagy magyar címeres ivóedények mind a népművészet remekei, mint ahogyan a legénybotok is. Külön ki kell emelni a nyolcszögletű buzogányt, amely forma a kunokkal került Magyarországra. A pásztorok kisebb használati eszközeiket jórészt maguk készítették, így sótartót, a dohányzacskót, pásztorkészséget, bicska és késtokot, tülköt. A borotvatokot is maguk faragták sokszor furfangos zárral látták el. Alkalomadtán még a szűrcsatot is maguk hímezték egy különleges technikával – szironyozták. Ezekből a tárgyakból is láthatunk a kiállításon.

Ugyancsak a fazekasság hagyományait követve jutottunk el Mezőtúrra. A Nagykunság déli részén található Mezőtúr a 19. század utolsó harmadára, az egész történeti Magyarországot tekintve, az egyik legnagyobb fazekas központtá fejlődött, csak Hódmezővásárhely előzte meg, ami a műhelyek számát illeti. Ezekben a műhelyekben több szász korongos és virágozó (díszítő) dolgozott, és a mezőtúri edények a vásározó fazekasok, illetve a kereskedők révén az ország távoli pontjaira is eljutottak. Erre alapozva fejlődött fel a Fazekas Szövetkezet, erre a szakiskola, valamint létrejött a Túri Fazekas Múzeum is.

Gyomaendrőd már a Békési-Sárrét jellegzetes települése, itt a lábbeli készítés jutott el olyan fokra, mint Mezőtúron a fazekasság. Az endrődi részen, a tájház gyűjteményében kaptunk bemutatót. Az endrődi csizmadia és cipész kézműves mesterségnek jelentős hagyományai vannak. A két egymással összenőtt kézműipar Endrőd község iparostársadalmának legnépesebb táborát alkották. Az endrődi parasztcsizma és lovaglócsizma kiváló minősége miatt keresett termék volt nemcsak a szűk piaci (vásári) körzetben (Mezőtúr, Szarvas, Dévaványa, Körösladány), hanem a Sárrét távolabbi településein (Komádi, Berettyóújfalu, Füzesgyarmat stb.) is. Erre a fejlett kézműipari hagyományokra épült az Endrődi Cipész Szövetkezet, mely virágkorában 1500 embernek adott munkát és termékei világhírnevet adtak Endrődnek. A tájház vezetője, Szonda István dolgozta fel a mesterség történetét, és ő is mutatta be számunkra.